Sok ismerősömnek van cicája otthon. Én nagyon szeretem a macskákat, de valahogy mégsem tudom elképzelni magamról, hogy otthon egyszer majd macskát tartsak. Tényleg nincs velük semmi bajom, de én még idősebb koromban is inkább kutyás típusnak látom magam.
A legjobb barátnőmnek két macskája volt, most már csak sajnos az egyik él, mert a másik már eléggé öregecske volt. Emlékszem, még kisgyerekek voltunk, mikor Tapi, a fehér bundás szőrzsák lett az új lakó náluk. Nagyon sokáig, évekig nem hagyta, hogy a barátnőmön kívül bárki is hozzáérjen. Még a barátnőm anyukájának sem hagyta mindig, pedig hát érezte minden alkalommal a szagot, amikor hazaállított a szatyorral, benne a macskaeledellel. És még így sem engedte neki, hogy simogassa. Érdekes egy cica volt, valamiért mindig azt gondoltuk róla, hogy valamiért nagyon nem akar senkivel sem barátkozni.
Aztán egy idővel, amikor már más lakásba költöztek és már csak ketten maradtak – a barátnőm és az anyukája – akkor változott meg a cicuska teljes mértékben. Én sokat voltam náluk, lévén legjobb barátnők vagyunk több, mint húsz éve. És a változás bekövetkezett. Odajött hozzám, feljött az ölembe, hagyta, hogy simogassam, hogy etessem, volt olyan, hogy az ölemben aludt el vagy éppen mellettem az ágyban. Nagyon aranyos volt, sírtunk is mindannyian, mikor Tappancs meghalt.
A másik cica még mindig él, és imád engem is, mindenkit, mindenkihez bújik és állandóan ott van körülöttünk, mintha mindig be akarna szállni a beszélgetésekbe. Ő is nagyon cuki, főleg most, hogy picit dagibb is lett, igazi kis szőrgombóc.